Bonyhádi Fábián Tamás ásvány és emlék kiállítás

Február 28-án délután megnyílt a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban a negyedik Fábián Tamás ásványai és emlékeivel berendezett kiállítás. Így most már Szeged és Vasvár után Bonyhádon is gyönyörködhetünk Tomi ásványaiban, valamint hátra hagyott emlékeiben. A kiállítás nem jöhetett volna létre Gruber László Tamás barátja, kollégája nélkül, az alábbiakban, pedig megosztom Lacinak a megnyitón elhangzott szavait.

"A Világ minden kincse..."

"Szeretettel köszöntöm tisztelt Igazgató Urat, a kedves kollégákat, diákokat! Külön köszöntöm a Fábián Tamás Ért-Ék Alapítvány Szegedről érkezett „különítményét” és a Magyar Földtani Védegylet itt megjelent képviselőit, s természetesen mindazokat, akik mai rendezvényünket jelenlétükkel megtisztelték!

Vegyes érzésekkel töltöttek el az utóbbi hetek, napok. Olyan eseményre készülődhettem/tünk, amely egyszerre szomorú és felemelő. Szomorú azért, mert egy olyan emberre emlékezünk, akinek még köztünk kellene lennie, s felemelő azért, mert iskolánk egy olyan kiállításnak adhat helyet, amely az ország középiskoláit tekintve egyedülálló.

„Túlkoros” egyetemistaként kerültem 1988-ban Szegedre, a JATE-ra, a régóta hőn áhított földrajz-történelem szakra. Kimondhatatlan volt az az öröm, hogy Szederkényi-, illetve Jakucs-tanítvány lehetek. Miközben szorgalmasan látogattuk az egyes tanszékek előadásait és gyakorlatait, a Természeti Földrajzi Tanszéken egyre többször összefutottunk egy visszafogott stílusú, szimpatikus, állandóan rohanó-szervező, ritkuló hajú tanárral, akit mindig körülzsongott néhány hallgató. Ő volt Fábián Tamás, aki mindig éppen legújabb útját vagy éppen ásványgyűjtő „expedícióját” szervezte.

Aki Tamással találkozott, kivétel nélkül elmondhatja, hogy sokat tanulhatott tőle. Végzettsége szerint középiskolai földrajztanár volt, de nem csak „középiskolás fokon” tanított. Hallgatóinak többsége és gimnáziumi tanítványai rajongtak érte. A tanteremben is „nagyot alkotott”, de igazán mindig a terepen tudott kiteljesedni.

Folyamataiban látta a bennünket körülvevő világot, a természeti környezet változásait, s felfedezéseit mindig átszellemült arccal osztotta meg a vele együtt tartózkodókkal. A kisujjában voltak a geológiai-geomorfológiai ismeretek, s ezt mindig közérthető módon tudta továbbadni.

Mert nagyot álmodni, s így bejárhatta bolygónk számtalan csodás vidékét. Mindezt nem önző módon tette. Előadások tucatjait tartotta, amelyek a tudományos ismeretterjesztés egyik zászlóvivőjévé emelték. Az általa bejárt félszáz országban fotók tízezreit készítette, s ezek válogatásait emberek ezrei láthatták. Mindig ügyelt arra, hogy tapasztalatait írott formában is rögzítse. Cikkek tucatjai jelentek meg útjairól, amelyeknek lapjait az adott területre tévedők az „utazók és felfedezők Bibliájaként” forgathatják.

Aki egyszer Tamással együtt utazott, alig tudta kivárni, hogy ismét útra kelhessen vele. A hihetetlen precizitással megtervezett tanulmányutak résztvevői nem csak egyetemi hallgatók lehettek, szívesen látta maga mellett az érdeklődő középiskolásokat, barátokat is. Közvetlenségével, s az állandóan a szemében tükröződő felfedezési vággyal elvarázsolta azokat is, akik (addig) nem a földrajz szerelmesei voltak. Mindemellett verhetetlen volt térképi tájékozódásban, a „GPS a fejében volt”!

Bár nyelveket nem beszélt, mindannyiunknál jobban kommunikált. Manapság sajnos kevés a klasszikus értelemben vett jó tanár. Tamás elvesztésével eggyel ismét csökkent a létszámuk… S ami talán a legszebb volt: amikor magyarázott, nem csak a szakmát tanulhattuk meg tőle, hanem – sokszor talán akaratán túl – az életre is tanított bennünket. Lehet, hogy ilyen egy igazi Tanító?

Amikor Bonyhádra kerültem, egy olyan iskolát hagytam a hátam mögött, ahol a diákokkal a tanév jelentős részét hazai és határon túli tájakon és városokban töltöttük. Az evangélikus gimnázium újdonsült tanáraként elhatároztam, hogy itt is létrehozom „utazó tagozatomat”. Egy jól sikerült tunéziai tanulmányutat követően, Tamással beszélgetve azt vettem észre, hogy szívesen „beszállna” gimnáziumunk expedíciós csapatába. Madarat lehetett volna velem fogatni örömömben, hogy a világutazó Fábián Tamással együtt róhatom az utakat a jövőben! Talán az tetszett neki, hogy nem nyaralásokra készülődtünk, hanem tanulmányutak keretében kívántuk megismerni és felfedezni idegen országok tájait, kultúráját, szokásait. Hisz ő is ezt tette.

Természetesen az ilyen jellegű utakhoz útitársakat is kellett „találnunk”. Mindketten ragaszkodtunk ahhoz, hogy diákok tucatjaival élhessük meg a közös élményeket. Sokan nem gondolnák, hogy az újonnan felnövekvő „fészbúkos” nemzedékből is többen vannak olyanok, akik készek az utakra, túrákra, kalandokra és felfedezésekre. Különösen, ha izgalmas, alaposan előkészített utakról van szó. S a tény, hogy valaki együtt utazhat egy olyan emberrel, aki már megmászta a Kilimandzsárót, az Aconcaguát, járt Iránban, Thaiföldön, Kambodzsában, Kenyában, Tanzániában, Namíbiában, a Kaukázusban, Új-Zélandon, Latin-Amerika szinte összes országában – igazán felemelő érzés. Gimnáziumunk mikrobusza mindig rendelkezésünkre állt. Szabad Gábortól – az Etiópiában elhunyt kutatóorvostól – béreltük a másikat, és elindultunk…

Egy 22 napos török út volt az első közös „gimis” vállalkozásunk, ahol fejenként több mint 7000 km-t vezettünk. Ritkán történt meg, hogy sötétedés előtt sátrat vertünk, de a társaság roppant kitartónak és türelmesnek bizonyult… nem csak ezen az úton. Ekkor még nem tudtuk, hogy a török nép lesz az, akikre a későbbiek során talán legszívesebben emlékezünk vissza. Önzetlen segítségük példamutató volt. Utastársaink már ekkor kérdezték? „Tanár úr! Jövőre hová megyünk?” „Majd megbeszéljük” – mondtam, s közben Tamással egymásra kacsintottunk. Itt dőlt el, hogy jó lenne meglátogatni azt a földközi-tengeri szigetet, amelynek „előbb érezzük az illatát, s csak utána pillantjuk meg”. Ez volt Korzika, Napóleon és a gránit sziklacsodák, a tafónik szülőföldje. A Toscana-val kombinált korzikai út olyan kiválóra sikerült, hogy oda 2011 tavaszán – utolsó közös gimis utunkon – újra ellátogattunk. A hangulatos hegyi falvak, a félvaddisznók, a hihetetlen formakincset produkáló gránitsziklák Les Chalanche-nál vagy éppen a Portói-öbölben, a megunhatatlan tafoni-mezők, Lumio, Bonifacio vagy Calvi tengerparti része feledhetetlen élményt nyújtott mindannyiunk számára.

Régóta dédelgettem egy olasz vulkántúra álmát is, de egyedül nem mertem volna bevállalni. Tamásnak ezt sem kellett kétszer mondani. Két és fél hétig róttuk együtt Itália útjait, ahol Toscana városai után eljutottunk a Vezúvhoz, Pompejbe és Herculaneum romvárosába, Paestumba, a hatalmas citromokat termő Sorrentoi-félszigetre, a Pozzuoli melletti Solfatara-kráter kéntől bűzlő kempingjébe, s természetesen Szicíliába, ahol a taorminai görög színházból vágyakozva tekintgettünk az Etna felé, amely „tiszteletünkre” még egy komolyabb kitörés-sorozatot is produkált. Az Alcantara-szurdokvölgy meglátogatása után az Etna-túra következett, amelynek főkráteréhez (boccá-jához) tizenhárman jutottunk fel. A „desszertet” a Lipari-szigetek jelentették, ahol öt napot töltöttünk. Kalandos kis út volt: számtalan problémánk akadt a bérelt autóval, tengeri sünök tüskéit műtöttük ki (pálinkával fertőtlenítve) egyik útitársunkból, s a milazzo-i kikötőben derült ki, hogy nem vihetjük át járműveinket a szigetekre, és sokszor elég nehéz volt „campeggio”-t és „parceggio”-t találni. A Stromboli is emlékezetes kitörést produkált…

A marokkói, bő háromhetes út során több mint 10 000 km-t utaztunk. „Heraklész oszlopainál” hagytuk el Európát, hogy utána villámgyorsan alkalmazkodjunk arab és berber „vendéglátóink”-hoz. A muszlim kultúra mindig ámulatba ejti az embert, s az épített örökségük szinte páratlan. Az Atlasz-hegységben fotózhattuk az argánfán legelő kecskéket, a szédületes mélységű szurdokvölgyeket, de meglátogattuk a fezi, világhírnévnek örvendő bőrcserző-műhelyeket is, vagy éppen Marrakesh éjszakai életébe vetettük bele magunkat. Casablancában a világ második legnagyobb mecsetjét sem hagyhattuk ki, és a legszentebb muszlim város, Moulay Idriss, valamint a Sidi Ifni melletti abráziós sziklák mellett sem tudtunk álmélkodás nélkül elhaladni. Legtöbben Marokkóban láttak első alkalommal sivatagi homokdűnéket, ahol az éjszaka fújó, 40oC-os forró szélben nem kellett amiatt aggódnunk, hogy elalszunk.

A 2010-es izlandi úttal régi álmunk vált valóra. 17 nap alatt több mint 4000 km-t utazva jártuk körbe a szigetet. Tamás ekkor kilencedik alkalommal járt a vízesések, no meg természetesen „a tűz és jég földjén”. Azt mondta, ha majd tizedszer látogatja meg a szigetet, már csak azokat a dolgokat fogja megnézni, amelyeket eddig még nem látott… Erre sajnos nem kerülhetett sor. Mint ahogy arra sem, hogy további terveit valóra váltsa. Etióp utunk során már a következő télre tervezett madagaszkári útra invitált. De szeretett volna eljutni Indonéziába, Jemenbe, Ausztráliába, az Egyesült Államok nemzeti parkjaiba vagy éppen Kamcsatkára is. Ezek a tervei talán valahol máshol válnak valóra. Bár úgy lenne!

Tamás csak kezdetben volt vendég iskolánkban, a családban. Rövid időnek kellett csupán eltelnie ahhoz, hogy HOZZÁNK TARTOZZON. Számtalan előadást tartott Világutazó Klubunkban, amely az idei tanévtől az ő nevét viseli. Több alkalommal szakmai segítséget is nyújtott iskolánknak, diákjainknak. Nagyrészt neki köszönheti a tanszék, hogy iskolánk az intézményt Borbély József-díjjal tüntette ki.

Már az egyetemi terepgyakorlatokon is aktívan gyűjtötte az ásványokat a magyarországi lelőhelyeken, de igazán akkor tudott ásványgyűjtő szenvedélye kiteljesedni, amikor a máramarosi Gutin-hegység bányavidékét kezdte bejárni. Saját bevallása szerint több száz alkalommal járt Erdélyben túrázni és – ahogy ő mondta – „kövezni”. Többek között ennek is köszönhető egyedülálló ásványgyűjteménye, ahol a világ minden tájáról származó mineráliák kerültek „kiállításra”. A kiállítás nem igazán jó szó erre, hiszen a lakásában, vitrinekben, dobozokban, fiókokban tartotta az általa nagyra becsült értékeket. Volt egy külön helyiség, amit egymás között viccesen csak „gyerekszobának” neveztünk, hisz ott voltak az ő „gyermekei”. Közülük is a legkedvesebbek Kapnikbányáról, Erzsébetbányáról, Felsőbányáról és Herzsabányáról származtak. Megszerzésük és hazahozataluk néha olyan kalandosra sikeredett, hogy csak szűk körben mesélt róla. Ásványtani ismereteit mindig önzetlenül adta át tanítványainak és az érdeklődőknek.

Hatalmas gyűjtőszenvedélyét bizonyítja több ezer darabos képeslap kollekciója, s az összegyűjtött sörös cimkék és kupakok, valamint tengerparti és sivatagi homokok. (Soha nem felejtett el szorosan „szerkesztett” és aprólékos, látványos tájakat, izgalmas városokat ábrázoló üdvözlőlapokat írni – a tőle megszokott gyöngybetűkkel!)

Iskolánkat nagy megtiszteltetés érte, amikor megkaptuk egy Fábián Tamás Emlék- és Ásványkiállítás megvalósításának lehetőségét. Köszönjük ezt a Fábián Tamás Ért-Ék Alapítványnak, az idős szülőknek (Tercsi néninek és Pista bácsinak), s külön köszönöm az iskola vezetésének, illetve mindazoknak, akik segítettek e nemes cél megvalósításában, akár konkrét tettekkel, akár biztató szavakkal. Ez az első iskolai kiállítás, amely Tamás anyagi és szellemi hagyatékából áll, de az Alapítványnak köszönhetően részleteket láthatunk a világutazó életművéből szülővárosában, Vasváron, illetve Szegeden a Vadaspark Ázsia-házában, illetve a Szent-Györgyi Albert Agorában.

Az itt kiállított gyűjtemény darabjai kiváló bizonyítékai annak az alapos gyűjtőmunkának, amelyet Fábián Tamás egész életében folytatott.

Picinyem! Sok „fotószünet”-et és „jó fényeket” – légy bárhol is!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!"

Remélem minél többet felkeresitek személyesen eme remek kiállítást. Hétfőtől-csütörtökig minden nap bent van a gimiben Gruber László tanár úr. Keressétek őt, mindenben segít, ha meg szeretnétek nézni Tamás csodálatos ásványait és emlékeit. Végül pár kép a megnyitóról és a kiállításról.